fortunalucky

A halál nem idegen az emberiség történetétől. Örök érvényű törvény, az örök körforgás része, mert ha egyszer megszületik az ember, meg is kell halnia - tartja a mondás. A  halálhoz való viszony végigkíséri az ember történelmét, hiszen a különböző korszakok és idők mind kialakították a maguk "képét" az elmúlásról, és a halálfelfogásuk megjelent a vallásban, a művészetben, a kultúrában sőt a filozófiában is. Az ünnepek közé is beemelődött, hiszen manapság a naptár különböző "halálnapokat" tart számon, amelyek mindegyikéhez eltérő szokások és hagyományok kapcsolódnak. Ezek a Halloween (Amerikai Egyesült Államokban piros betűs ünnep, a Háladással és a Karácsonnyal egyenértékű), a Mindenszentek ünnepe és a Halottak Napja (keresztény vallás és egyház november 2-át jelölte ki az elkárhozott lelkek megemlékezésére). Egy valami közös a fent felsorolt jeles napokban, hogy  mind a halálhoz kapcsolódnak.

A Halloween napjaink egyik legnépszerűbb eseménye, amelyet Amerikában, Európában is megünnepelnek. (New York City-ben minden év október 31-én megrendezik a New York's Village Halloween Felvonulást.) Az Egyesült Államokban a gyerekek különféle jelmezekbe bújnak és házról-házra járnak, miközben "Trick or treat" (magyar fordításban "csokit vagy csínyt" "csokit vagy csalunk" "finomságot vagy csínyt" "adsz vagy kapsz" )  mondanak, és a házigazdáktól, akik ajtót nyitnak édességet kapnak, Halloween  előestéjén pedig party-t, bált tartanak, amelyen a régi, babonás ceremóniákat elevenítenek fel (pl.: almahalászat), társasoznak, bűvészkednek. 

A Halloweent sok kultúra komolytalannak tartja, ezért nem is ünnepli meg, holott egy több mint 2000 éves rituáléról van szó. (A modernkori sátánizmus a sátánimádat legnagyobb ünnepének tekinti.) Az ókori  kelták  Samhain (a Halloween őse) néven az amerikai Halloweenhez hasonló szertartásokat tartottak október 31-én három napon át Crom Cruach (kelta napisten)  tiszteletére. A kelta időszámításban ugyanis ez a nap  összekapcsolódott az óév utolsó és az újév első napjával. A druidák étel- és állatáldozatot mutattak be a szellemeknek, tündéreknek, démonoknak, lidérceknek, hogy megkönnyítsék vándorlásukat, és kiegeszteljék őket. Ehhez hasonló ünnepség volt az ókori Rómában a Pomona, a Parentalia, a Feralia és a Lemuralia. Ezek olyan alkalmak voltak, amikor a rómaiak ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a rosszakaratú és félelmetes szellemeket a házaikból.  

Október vége, a sötétség kezdete (a napisten a halál és sötétség istenének fogságába kerül), a kelták hiedelmében összekapcsolódott a túlvilággal. Hittek abban, hogy ekkor elmosódik a határ az evilág és a túlvilág között, a halottak felemelkednek, az élők között járkálnak, találkoznak a holtakkal, mert a rossz lelkek  állati formákban megjelennek előttük. A kelták, hogy megbékítsék a dühös kísérteteket termény- és állatáldozatokat mutattak be, és a tűz körül táncoltak, ijesztő jelmezeket viseltek, hogy az ártó bolyongó szellemek figyelmét elkerüljék, és ne essen bántódásuk, de az is előfordult, hogy édességgel békítették meg őket. Ez a szokás a középkorban is továbbélt, ugyanis a papok arra buzdították a híveiket, hogy öltsenek jelmezt, járjanak utcáról-utcára és apró ajándékokat követeljenek. Ennek megfelelően Nagy-Britanniában az emberek ajtóról-ajtóra mentek, és a halottakért mondott imákért cserébe élelmet kértek, a kezükben pedig egy répából készült lámpást szorongattak.

A lámpás eredetileg répából készült, az 1800-as években váltotta fel a tök Amerikában. A lámpa a lelket jelképezte és arra szolgált, hogy távol tartsa a gonoszt. A töklámpás legendájának többféle változata ismert, az egyik szerint Jack O' Lantern  eladta a lelkét az ördögnek, a másik szerint az ördög elvitte a lelkét. Egy dolog közös a mondákban, hogy Jack O' Lantern egy furfangos, leleményes ír kovács volt, aki nem vetette meg az italt.  A legismertebb verzió szerint Jack O' Lanternt egy este felkereste a démon, meghívta egy italra és kérte, hogy tartson vele az alvilágba, de Jack megtréfálta (felcsalta az almafa tetejére, amire keresztet vésett, ezért nem tudott lejönni) majd alkut kötöttek, és kiegyeztek abban, hogy ha örökre békén hagyja őt, akkor távozhat, az ördög pedig beleegyezett. Jack lelke azonban halála után nem kap bebocsáttatást egyik túlvilági dimenzióba sem, a menny és a pokol között reked, mivel sem a felvilág, sem az alvilág nem akarja őt befogadni, előbbi azért mert rengeteg rosszat tett, és bűnös életet élt, utóbbi pedig a kovács csínyje miatt, amivel megtréfálta a sátánt, amikor meglátogatta őt. Az ördög végül megszánta Jacket és egy örökké izzó fadarabot (zsarátnokot) adott neki. Jack pedig a parazsat egy takarmányrépába (karórépába) tette, hogy megtalálja a visszavezető utat az élők világába. 

Az emberiség történetének mindig velejáró kísérője volt a halálbüntetéshez való viszony, hogy egy ember milyen büntetést érdemel, mert kárt, sérelmet okozott egy másik embertársának. Minden jelentős és nagyobb korszak reagált erre valamiképpen, és ítéletet mondott rangtól és vagyontól függetlenül. Sokszor a korabeli bíróságok olyan súlyos véteknek minősítették a bűnt, amit az egyén elkövetett, hogy halálbüntetést szabtak ki rá, és elvették tőle a legértékesebb ajándékot az életet.

A halálbüntetés a bűnösnek talált személy életének kioltása, az élettől való megfosztása. A halálos ítélet végrehajtási módja a kivégzés. A halálbüntetés célja az igazságosság, a bűncselekmény megelőzés, a hasznosság és szükségesség.

A kivégzések első megjelenési formái az ókorban az emberáldozatok, a vérbosszúk és a kiközösítések voltak. Platón szerint a halálbüntetésre azért van szükség, hogy megfélemlítse az embereket, hogy ne kövessenek el bűncselekményeket. Arisztotelész a szándékos emberölésre a megsértett igazság helyreállításaként tekint. A középkorban az a felfogás terjedt el, hogy a ne ölj! parancsa nem alkalmazható az állami kivégzések esetében, mivel az Isten által előírt parancsok megsértőivel szemben megfelelő intézkedés  a halálbüntetés. A középkori Európában a közrendűeket felakasztották, a nemeseket lefejezték. A reneszánsz idején Bodin nyomán az a nézet terjed el, hogy az azonos típusú bűncselekmények azonos típusú büntetést érdemelnek. A francia felvilágosodás képviselői sem zárkóztak el az emberi élet elvételétől, ha az egyén főbenjáró vétket követett el. A francia forradalom (1789) idején bevett gyakorlat volt a guillotine-nal (nyaktiló) történő lefejezés, ugyanis ezt a halálmódot tartották a gyors, emberséges és fájdalmas halálbüntetés eszközének.

A halálbüntetés kérdése a mai napig napirenden van, jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdés. Az embereket a mai napig foglalkoztatja és megosztja. Egyesek támogatják, mások elutasítják. Alapja a talio-elv ('szemet szemért, fogat fogért' másképpen fogalmazva 'életet az életért'), amely Hammurapi törvényoszlopán olvasható. A halálbüntetés hívei szerint szükség van rá, mert példát mutat és elrettentő hatással bír, a társadalmi bosszú, és az igazságos megtorlás eszköze, a közvélemény megnyugtatását szolgálja. A halálbüntetés ellenzői szerint embertelen (antihumánus) büntetés, nem vet véget az életellenes bűncselekmények terjedésének, továbbá tévedés esetén ( ha valakit ártatlanul ítélnek halálra) jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan cselekedet.

Utószó: Az Egyesült Államok néhány államában már a XIX. század óta nincs  a halálbüntetés, az első állam, amely ezt törvény szerint is felszámolta, Michigan állam volt.

Az emberiséget az ókor óta foglalkoztatja az eutanázia kérdése (kívánságra végrehajtott ölés), hogy be lehet-e avatkozni élet-halál harcába és fel lehet-e gyorsítani a folyamatot. A jog, az etika és vallás tiltja. Az embernek joga van az élethez, az élet érték,tehát etikátlan cselekedet az emberi élet elpusztítása. Az emberölés ugyanis bűncselekménynek minősül, ami szabádságvesztesssel, egyes helyeken pl.: az Egyesült Államokban akár halálbüntetéssel is járhat.  A tíz parancsolat ötödik pontja is világosan kimondja: ne ölj! Mindenkinek joga van a méltóságteljes halálhoz. Az eutanázia komplex filozófiai, etikai, vallási, teológiai, jogi, erkölcsi és orvosetikai probléma, mert Hippokratésznak tulajdonított orvosi eskü is tartalmazza az eutanáziát megtiltó parancsot.

Az eutanázia görög eredetű szó (az eu-jó, illetve thanatosz-halál szóösszetételből származik). Platón az Állam című művében megemlíti, hogy nem egészséges gyermekek felnevelése mind családjuk, mind a közösség számára káros. Arisztotelész is foglalkozik az eutanáziával, Politika című művében leírja, hogy törvényben kell szabályozni, hogy torzszülöttek ne érhessék meg a felnőtt kort.  Szókratész, Zénón és Seneca elfogadhatónak tartották a halálba segítést a súlyos és szenvedő betegek esetén. A kegyelemből történő emberölést olyan felnőtteknél alkalmazták, akik súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek és képtelenek voltak öngyilkosságot elkövetni, az eutanáziát hősies cselekedetnek tartották.  A középkorban az orvos eszményképévé Jézus Krisztus vált, a betegség és szenvedés felmagasztosult, az ember életével csak Isten rendelkezhetett. Thomas Morus Utópia című művében a súlyos és fájdalmas betegségben szenvedőt arra biztatta, hogy saját kezűleg, vagy mások közreműködésével vessen  véget a szenvedéseinek. A felvilágosodás idején Francis Bacon fogalmazza meg az emberiség történetében először az orvosi eutanázia gondolatát. Schopenhauer és Nietsche szerint a személynek joga van véget vetni az életének, ha a halálos betegség miatt minden öröm és élvezet megszűnik számára. XIX. században az eutanázia a tudományos gondolkodás középpontjába kerül Samuel D. Williams hirdeti meg először az aktív eutanázia gyakorlását.  A XX. század elején elterjedt az eugenika eszméje, mind a pozitív – a jó örökítő anyag kiválogatása – mind a negatív – a rossz génállomány kiszelektálása. Ezen irányzatok a szelekció érdekében lehetséges megoldásnak tartották a kasztrációt, sterilizációt, aktív halálba segítést. Az eutanázia az átélt II. világháború után átmenetileg feledésbe merült, majd az orvostudomány fejlődésével és a szervpótló kezelések hozzáférhetővé válásával kapott új lendületet elsőként az Egyesült Államokban, majd az 1970-es évektől kezdve Európában (Benelux államok).

Az aktív eutanázia (kegyelemből, szánalomból történő halálba segítés)  olyan szándékos cselekedet, beavatkozás,  amely a fájdalmas, szenvedésekkel teli és gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedő és többnyire végstádiumban lévő beteg életét a beteg kérésére kioltja. Az orvos gyógyszert vagy más anyagot ad be a betegnek azzal a céllal, hogy a beteget a halálba segítse, hogy a beteg fájdalmainak és szenvedéseinek véget vessen. Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes aktív eutanázia), vagy a beteg kérése nélkül (nem önkéntes aktív eutanázia).

A passzív eutanázia olyan beavatkozások és cselekedetek szándékos elmulasztását vagy beszüntetését jelenti, amelyek a végstádiumba jutott beteg életét meghosszabbítanák. Pl.: kezelés megszüntetése az orvos részéről, kezelés megtagadása a beteg részéről.

Amióta az emberiség létezik azóta foglalkoztatatja, hogy mi történik azután a lelkével, hogy meghal. A túlvilágra kerül vagy a test foglya marad? A halál utáni életben való hitnek, két fő irányvonala különböztethető meg: a nyugati és a keleti vallások hit- és eszmerendszere. A nyugati vallások (a kereszténység és az iszlám) szerint a halál után Isten kinek-kinek kiméri a sorsát, és a lelke annak érdeme szerint  a Paradicsomba, a Purgatóriumba vagy a Pokolba kerül.  A keleti vallások ezzel szemben a lélekvándorlásra és a mögötte meghúzódó karma törvényére helyezik a hangsúlyt, abból a tanításból kiindulva, hogy az ember következő életét az előző életének tettei határozzák meg.

A kereszténység azt tanítja, hogy a halál után a lélek elválik a testtől, de nem semmisül meg, hanem egy megváltozott létben továbbél. A halál után az ember lelke találkozik Istennel, amikor Jézus Krisztus mindenkit külön-külön megítél és dönt a sorsáról, hogy  vagy örök kárhozatra (pokol) jut, vagy örök boldogságba (mennyország) emelkedik  vagy az átmeneti tisztítóhelyre (purgatórium) kerül.  

A protestánsok tagadják a tisztítótűz (purgatórium) létezését, mert szerintük az embernek nincs halhatatlan lelke, de a halált ők sem tartják teljes megsemmisülésnek, csupán átmeneti öntudatlan állapotként tekintenek rá, amíg az utolsó napon, a végítéletkor meg nem történik a feltámadás és  meg nem születik az ítélet. Az istenfélő ember  az örökké tartó mennyei boldogságba, a hitetlen ember pedig a pokolba jut, mert "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik".

A reformátusok és evangélikusok hite alapján  a halálban a test megsemmisül, a psziché működése megszűnik, kivéve ha Isten megengedi, hogy az egyén test nélkül, lelki létformában a mennyben továbbéljen az angyalok között.

A baptisták szerint az ember élete a halállal nem ér véget, de a lélek különválik a testtől, és az elhunyt lelke a tudatánál van. A jók élvezik az örömöt, a bűnösök pedig szenvednek. Az öröm vagy a szenvedés az eljövendő ítéletkor éri el a teljességét, amikor a lélek a feltámadott testtel egyesül.

A pünkösdiek elgondolása szerint az ember a halálávál nem semmisül meg, hanem az előző létéből egy újabb létre támad fel.

A jehova tanúi szerint a halottak öntudatlanok, és a feltámadásra várnak. Nem élnek szellemként Istennél, nincs tisztítótűz.  Feltámadáskor a meghalt személy visszakapja az egyéniségét és az összes emlékét. A kiválasztottak az égbe mennek és szellemként élnek tovább, a nem kiválasztottak  pedig visszatérnek a földi életbe, ahol új fizikai testet kapnak.

Az adventisták szerint a lélek Isten lehelete, ezért a halál pillanatában az ember megszűnik létezni, mert egyes-egyedül Isten halhatatlan.

Utolsó napok szentjei szerint a halál után minden ember lelke a lélekvilágba költözik át. A tiszta szívűek, igaz hívők, akik megkötötték és betartották a szövetséget, paradicsomi állapotban élnek tovább, az első feltámadásig. A hitetlenek és a bűnösök viszont a lélekbörtön állapotába kerülnek, és ott-tartózkodnak a második feltámadásig. Hitük szerint a jó, de a gonosz is feltámad.

Az ortodoxok hite szerint az angyalok a halál után a jók lelkét a mennyországba viszik, az örök boldogság birodalmába, míg a bűnös lelkek a démonok kezébe kerülnek, és a pokoli kínok között gyötrődnek tovább.

Az iszlám vallás szerint, ha egy ember meghal, Munkar és Nakír főangyalok megvizsgálják a földi életében véghez vitt tetteit és az alapján szabják ki a büntetését. A bűnösök ízelítőt kapnak a pokol kínjaiból, a jók pedig  a paradicsom gyönyöréből, sorsuk a végítélet napján dől el. A próféták, a mártírok, a hit harcosai, és a kiváltságos személyek a haláluk után azonnal a mennyei kertekbe kerülnek. A Végső Nap döntése alapján az érdemesek a Kertekbe (Dzsanna), a gonoszok pedig a Tűzbe (Nár) jutnak. A pokol és a paradicsom között a limbus található, ez a gyermekek és az elmebetegek tartózkodási helye. A paradicsomban és a pokolban a jutalmazás és a büntetés örökké tart.

A lélekvándorlás tana szerint a halál beálltakor a lélek a testtől különválik, továbbél, és egy másik testbe kerül. A halál nem az élet vége, hanem egy új létezésbe való átmenet. A lélek halhatatlan, a testtől függetlenül létezik. A lélek új helyét a korábbi életek cselekedete határozza meg. A lélekvándorlás alapja az önjavítás, megjaulás, jobbá válás, ezért a léleknek számtalan újramegtestesülésen (szamszara) kell átesnie, mire eléri az örök boldogság, a  végső megszabadulás (nirvana vagy móksa) állapotát.

A hinduizmus szerint  a lélekvándorlás vagy újraszületés a karma törvényének egyenes folyománya. A lélekvándorlás célja a tökéletesedés. A lélek vándorlása addig folytatódik, amíg el nem éri a nirvana állapotát. A jó karmák magasabb rendű újjászületéshez, a rossz karmák pedig alacsonyabb síkon való újjászületéshez vezetnek. A bölcsesség és a helyes élet jutalma az üdvözülés. A karmák addig nem merülnek ki, amíg az ember nem éri el a móksát, a végső megszabadulást. A móksa viszont nem érhető el addig, amíg az ember nem éri el az Örökkévaló ismeretét. Az embernek hosszasan kell megtisztítania a szívét, az  értelmét és a cselekedeteit. Jellemét  tökéletessé kell formálnia. Számos erényt kell kifejlesztenie, például a könyörületességet, a szeretetet, a megbocsátást, az elfogulatlanságot, a tűrőképességet, hogy lehetővé váljon számára a túlvilági boldogság.

 A dzsainizmus olvasata a karmát felhalmozódott akadályként azonosítja. Egy olyan láthatatlan anyagi szubsztanciának tartja, amely elönti és megbénítja a dzsivát (lelket), ezzel létrehozva az élet és az újjászületés örök körforgását A reinkarnáció csak aszkézissel oldható fel, ugyanis a lélek így juthat el a teljes felszabadulás állapotába, ami az emberi erőfeszítés végcélja. Kétfajta lélek van, amelyik már elérte a tökéletességet, és  amelyik még rabságban sínylődik. A szanszára (sors) tele van kínnal és szenvedéssel, amitől meg kell szabadulni. (Egy-egy újabb élet lehetőség a jobbá válásra.) A dzsainizmus az időt örökkévalónak és alaktalannak gondolja. A világ örökkévaló és végtelen. Az univerzum közepén  az eleven lelkek birodalma található, ahol az emberek, az állatok, az istenek és a démonok élnek. A középső világ fölött a felső világ (mennyek országa, Paradicsom), alatta pedig a nyolcszintes alsó világ (pokol) található. Hitük szerint a  pokolbeli szenvedés nem tart örökké, mert az ember vagy a kínzója (démon), ha eleget bűnhődött a tettéért, újjászülethet.

A hagyományos buddhizmusban (tibeti, zen) a szamszára a születések, a halálok és a köztes állapotok folyamatosan ismétlődő köre, sorozata. A szamszára jellemzője a dukkha (szenvedés, aggodalom, elégedetlenség). A buddhisták nézete szerint a megvilágosodás akkor lehetséges, ha az egyén követi a buddhista tanításokat. A buddhista kozmológiában az újjászületés történhet emberi, állati és egyéb formákban. A reinkarnáció a korábbi életek karmáitól függ. A jó karmák üdvösebb, a rossz karmák kevésbé üdvös újjáéledést eredményeznek.

Ezzel szemben Buddha egy olyan újramegtestesülést tanított, amelyben a szüntelenül változó és mozgásban levő tudatáramlás hozza létre az új individuumot. Nincs utazó lélek vagy tudat, amely életről életre vándorolna, mert minden összetett dolog szétesik, az ember személye és a személyisége is. Buddha elutasítja az örökkévaló lélek létezésének gondolatát. A „lélek nélküli újjászületés tanát” hirdeti.

A szikhizmusban a jelen cselekedetek és az embertársakkal való kapcsolatok révén lehetőség van egységbe lépni az időtlennel. Az üdvözülés a földi életben is elérhető az öt rabló irányításával, ez a feltevés abban gyökerezik, hogy a szikhizmusban az emberi élet a legmagasabb rendű  életforma, és az egyetlen, amelyből elérhető a megvilágosodás.

Kínai univerzizmus tézisei alapján a  lélek két összetevőből az anyagtalan égi (sen) és anyagi, démoni, földhöz kötődő (kui) részből áll.  A halál bekövetkeztekor a két összetevő különválik, és visszatér a forrásához. A lélek egyéni, individuális létezőként hosszú ideig fennmaradhat a testtől különváltan is. A pokol a megtisztulás színtere. A halála után minden ember a pokolba jut, és annyi időt tölt ott, amennyit megérdemel. Ezután elhagyja a poklot, hogy feltámadjon egy új földi életben vagy a mennyben. A legmagasabb újjászületés színhelye az Ég (Paradicsom), a középső a Föld, az emberi testben való újjászületés színtere, a harmadik pedig a Víz alatti démonok világa. Az ember a túlvilági színhelyeken különböző létformákban a földi életben elkövetett vétke(i) miatt bűnhődik tovább.

A taoizmusban a földi tettek alapján jutalmazó és büntető túlvilág van. A halál után a sen, a jótékony szellem felszabadul, a kui (vagy kwei) azonban kísértetté válik. Tehát a halál után az ember a természet rendjébe illeszkedik. A taoizmus szerint nincs bűn és megváltó lelki gyakorlat. Az ember a földi létben elkövetett tettei alapján a halál után büntetésre, vagy jutalomra számíthat. A lélek kettős természetű. A „hun” lélek jang természetű, és az égbe jut, a „po” lélek jin természetű, és a földön marad. Ezek egysége és jin-jang alapú változatossága biztosítja a karmikus újjászületést, és az ősökhöz való egyidejű csatlakozást a halál után.

spiritizmus vagy médiumizmus: A spiritiszták azt vallják, hogy a médiumok az elhunytak lelkeivel kapcsolatot tudnak teremteni. Ők a látható világ és a láthatatlan szellemvilág összekötői. Meggyőződésük, hogy a halottak lelkei vagy szellemei asztráltesttel rendelkeznek, és látható módon is megjelenhetnek. A szellemekkel való kapcsolat - szerintük - szükségszerű, ugyanis az ember lelke, a halál után a tökéletesedés érdekében vagy újraszületik a földön vagy a túlvilágon lel örök békére.

A zoroasztrizmus hisz a Mennyben és Pokolban. Elképzelésük szerint a menny és pokol között híd van, amely elválasztja az élők és a holtak világát. A híd az a hely, ahol az emberi léleknek teljes beszámolót kell adnia elmúlt életének összes cselekedetéről, ahol ezek alapján megítéltetik. Ez az számadás azonban nem  a végleges döntés, amely kijelöli az elhunyt lelkének helyét, mert meg kell várni  az utolsó ítélet eljövetelét, amikor a gonosz legyőzetik és a jó elnyeri a méltó jutalmát (üdvözül, halhatatlanná válik), mert a gonosz bukásával együtt a rossz emberek is megbűnhődnek.

A zsidók szerint az emberi lélek nem rendelkezik halhatatlansággal, a halál az élet vége. Ha Isten (Jahve) visszaveszi a lelket (életleheletet), akkor az ember véglegesen elmúlik, és porrá lesz. A hit a halált alváshoz hasonlítja, mert a halottat kizárólag Isten (Jahve) képes feltámasztani.

Az észak-amerikai őslakó indiánok az életet nagy utazásnak tekintetik, ami azzal kezdődik, hogy a lélek leváilik a Nagy Szellemről, hogy beléphessen egy földi testbe. A halál pedig az a pillanat, amikor a lélek újra (ezúttal örökre) összeolvad a Teremtővel.  Ennem alapja az animizmus. Az indiánok hite szerint minden élő vagy élettelen tárgynak, dolognak lelke van. Ez a lélek halhatatlan, képes  elválni a testől, és annak halála után továbbélni. A holtak és az élők világa közötti közvetítő (mediátor) a sámán.

Az eszkimók nézete szerint mindennek lelke van. A lélek a tárgyban lakozik, és elhunyt emberből vagy állatból kerül bele. Hisznek a túlvilági életben.  A mennyország kellemes, meleg és világos hely, a pokol viszont kellemetlen, sivár és rideg, ahol mindig hideg van.

A maják nem hittek a túlvilági életben, az ember végső célja, hogy beteljesítse a létezését, ciklikussá váljon, és egybeolvadjon a világmindenséggel. A lélek túlvilági létézéséről szóló nézeteiket a keresztényégből vették át, és építették bele a hitvilágukba. A Chiapasban (Mexikó egyik szövetségi állama) elő maják nézete szerint a halott lelke annyi évig tartózkodik az alvilágban, ameddig a földön él. Az alvilágban élő lelkek az élőket álmukban is felkereshetik, tanácsokat adhatnak vagy büntethetnek. A halhatatlan lélek, miután vezekelt, egy gyermek testében éled újjá.