Amióta az emberiség létezik azóta foglalkoztatatja, hogy mi történik azután a lelkével, hogy meghal. A túlvilágra kerül vagy a test foglya marad? A halál utáni életben való hitnek, két fő irányvonala különböztethető meg: a nyugati és a keleti vallások hit- és eszmerendszere. A nyugati vallások (a kereszténység és az iszlám) szerint a halál után Isten kinek-kinek kiméri a sorsát, és a lelke annak érdeme szerint a Paradicsomba, a Purgatóriumba vagy a Pokolba kerül. A keleti vallások ezzel szemben a lélekvándorlásra és a mögötte meghúzódó karma törvényére helyezik a hangsúlyt, abból a tanításból kiindulva, hogy az ember következő életét az előző életének tettei határozzák meg.
A kereszténység azt tanítja, hogy a halál után a lélek elválik a testtől, de nem semmisül meg, hanem egy megváltozott létben továbbél. A halál után az ember lelke találkozik Istennel, amikor Jézus Krisztus mindenkit külön-külön megítél és dönt a sorsáról, hogy vagy örök kárhozatra (pokol) jut, vagy örök boldogságba (mennyország) emelkedik vagy az átmeneti tisztítóhelyre (purgatórium) kerül.
A protestánsok tagadják a tisztítótűz (purgatórium) létezését, mert szerintük az embernek nincs halhatatlan lelke, de a halált ők sem tartják teljes megsemmisülésnek, csupán átmeneti öntudatlan állapotként tekintenek rá, amíg az utolsó napon, a végítéletkor meg nem történik a feltámadás és meg nem születik az ítélet. Az istenfélő ember az örökké tartó mennyei boldogságba, a hitetlen ember pedig a pokolba jut, mert "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik".
A reformátusok és evangélikusok hite alapján a halálban a test megsemmisül, a psziché működése megszűnik, kivéve ha Isten megengedi, hogy az egyén test nélkül, lelki létformában a mennyben továbbéljen az angyalok között.
A baptisták szerint az ember élete a halállal nem ér véget, de a lélek különválik a testtől, és az elhunyt lelke a tudatánál van. A jók élvezik az örömöt, a bűnösök pedig szenvednek. Az öröm vagy a szenvedés az eljövendő ítéletkor éri el a teljességét, amikor a lélek a feltámadott testtel egyesül.
A pünkösdiek elgondolása szerint az ember a halálávál nem semmisül meg, hanem az előző létéből egy újabb létre támad fel.
A jehova tanúi szerint a halottak öntudatlanok, és a feltámadásra várnak. Nem élnek szellemként Istennél, nincs tisztítótűz. Feltámadáskor a meghalt személy visszakapja az egyéniségét és az összes emlékét. A kiválasztottak az égbe mennek és szellemként élnek tovább, a nem kiválasztottak pedig visszatérnek a földi életbe, ahol új fizikai testet kapnak.
Az adventisták szerint a lélek Isten lehelete, ezért a halál pillanatában az ember megszűnik létezni, mert egyes-egyedül Isten halhatatlan.
Utolsó napok szentjei szerint a halál után minden ember lelke a lélekvilágba költözik át. A tiszta szívűek, igaz hívők, akik megkötötték és betartották a szövetséget, paradicsomi állapotban élnek tovább, az első feltámadásig. A hitetlenek és a bűnösök viszont a lélekbörtön állapotába kerülnek, és ott-tartózkodnak a második feltámadásig. Hitük szerint a jó, de a gonosz is feltámad.
Az ortodoxok hite szerint az angyalok a halál után a jók lelkét a mennyországba viszik, az örök boldogság birodalmába, míg a bűnös lelkek a démonok kezébe kerülnek, és a pokoli kínok között gyötrődnek tovább.
Az iszlám vallás szerint, ha egy ember meghal, Munkar és Nakír főangyalok megvizsgálják a földi életében véghez vitt tetteit és az alapján szabják ki a büntetését. A bűnösök ízelítőt kapnak a pokol kínjaiból, a jók pedig a paradicsom gyönyöréből, sorsuk a végítélet napján dől el. A próféták, a mártírok, a hit harcosai, és a kiváltságos személyek a haláluk után azonnal a mennyei kertekbe kerülnek. A Végső Nap döntése alapján az érdemesek a Kertekbe (Dzsanna), a gonoszok pedig a Tűzbe (Nár) jutnak. A pokol és a paradicsom között a limbus található, ez a gyermekek és az elmebetegek tartózkodási helye. A paradicsomban és a pokolban a jutalmazás és a büntetés örökké tart.
A lélekvándorlás tana szerint a halál beálltakor a lélek a testtől különválik, továbbél, és egy másik testbe kerül. A halál nem az élet vége, hanem egy új létezésbe való átmenet. A lélek halhatatlan, a testtől függetlenül létezik. A lélek új helyét a korábbi életek cselekedete határozza meg. A lélekvándorlás alapja az önjavítás, megjaulás, jobbá válás, ezért a léleknek számtalan újramegtestesülésen (szamszara) kell átesnie, mire eléri az örök boldogság, a végső megszabadulás (nirvana vagy móksa) állapotát.
A hinduizmus szerint a lélekvándorlás vagy újraszületés a karma törvényének egyenes folyománya. A lélekvándorlás célja a tökéletesedés. A lélek vándorlása addig folytatódik, amíg el nem éri a nirvana állapotát. A jó karmák magasabb rendű újjászületéshez, a rossz karmák pedig alacsonyabb síkon való újjászületéshez vezetnek. A bölcsesség és a helyes élet jutalma az üdvözülés. A karmák addig nem merülnek ki, amíg az ember nem éri el a móksát, a végső megszabadulást. A móksa viszont nem érhető el addig, amíg az ember nem éri el az Örökkévaló ismeretét. Az embernek hosszasan kell megtisztítania a szívét, az értelmét és a cselekedeteit. Jellemét tökéletessé kell formálnia. Számos erényt kell kifejlesztenie, például a könyörületességet, a szeretetet, a megbocsátást, az elfogulatlanságot, a tűrőképességet, hogy lehetővé váljon számára a túlvilági boldogság.
A dzsainizmus olvasata a karmát felhalmozódott akadályként azonosítja. Egy olyan láthatatlan anyagi szubsztanciának tartja, amely elönti és megbénítja a dzsivát (lelket), ezzel létrehozva az élet és az újjászületés örök körforgását A reinkarnáció csak aszkézissel oldható fel, ugyanis a lélek így juthat el a teljes felszabadulás állapotába, ami az emberi erőfeszítés végcélja. Kétfajta lélek van, amelyik már elérte a tökéletességet, és amelyik még rabságban sínylődik. A szanszára (sors) tele van kínnal és szenvedéssel, amitől meg kell szabadulni. (Egy-egy újabb élet lehetőség a jobbá válásra.) A dzsainizmus az időt örökkévalónak és alaktalannak gondolja. A világ örökkévaló és végtelen. Az univerzum közepén az eleven lelkek birodalma található, ahol az emberek, az állatok, az istenek és a démonok élnek. A középső világ fölött a felső világ (mennyek országa, Paradicsom), alatta pedig a nyolcszintes alsó világ (pokol) található. Hitük szerint a pokolbeli szenvedés nem tart örökké, mert az ember vagy a kínzója (démon), ha eleget bűnhődött a tettéért, újjászülethet.
A hagyományos buddhizmusban (tibeti, zen) a szamszára a születések, a halálok és a köztes állapotok folyamatosan ismétlődő köre, sorozata. A szamszára jellemzője a dukkha (szenvedés, aggodalom, elégedetlenség). A buddhisták nézete szerint a megvilágosodás akkor lehetséges, ha az egyén követi a buddhista tanításokat. A buddhista kozmológiában az újjászületés történhet emberi, állati és egyéb formákban. A reinkarnáció a korábbi életek karmáitól függ. A jó karmák üdvösebb, a rossz karmák kevésbé üdvös újjáéledést eredményeznek.
Ezzel szemben Buddha egy olyan újramegtestesülést tanított, amelyben a szüntelenül változó és mozgásban levő tudatáramlás hozza létre az új individuumot. Nincs utazó lélek vagy tudat, amely életről életre vándorolna, mert minden összetett dolog szétesik, az ember személye és a személyisége is. Buddha elutasítja az örökkévaló lélek létezésének gondolatát. A „lélek nélküli újjászületés tanát” hirdeti.
A szikhizmusban a jelen cselekedetek és az embertársakkal való kapcsolatok révén lehetőség van egységbe lépni az időtlennel. Az üdvözülés a földi életben is elérhető az öt rabló irányításával, ez a feltevés abban gyökerezik, hogy a szikhizmusban az emberi élet a legmagasabb rendű életforma, és az egyetlen, amelyből elérhető a megvilágosodás.
Kínai univerzizmus tézisei alapján a lélek két összetevőből az anyagtalan égi (sen) és anyagi, démoni, földhöz kötődő (kui) részből áll. A halál bekövetkeztekor a két összetevő különválik, és visszatér a forrásához. A lélek egyéni, individuális létezőként hosszú ideig fennmaradhat a testtől különváltan is. A pokol a megtisztulás színtere. A halála után minden ember a pokolba jut, és annyi időt tölt ott, amennyit megérdemel. Ezután elhagyja a poklot, hogy feltámadjon egy új földi életben vagy a mennyben. A legmagasabb újjászületés színhelye az Ég (Paradicsom), a középső a Föld, az emberi testben való újjászületés színtere, a harmadik pedig a Víz alatti démonok világa. Az ember a túlvilági színhelyeken különböző létformákban a földi életben elkövetett vétke(i) miatt bűnhődik tovább.
A taoizmusban a földi tettek alapján jutalmazó és büntető túlvilág van. A halál után a sen, a jótékony szellem felszabadul, a kui (vagy kwei) azonban kísértetté válik. Tehát a halál után az ember a természet rendjébe illeszkedik. A taoizmus szerint nincs bűn és megváltó lelki gyakorlat. Az ember a földi létben elkövetett tettei alapján a halál után büntetésre, vagy jutalomra számíthat. A lélek kettős természetű. A „hun” lélek jang természetű, és az égbe jut, a „po” lélek jin természetű, és a földön marad. Ezek egysége és jin-jang alapú változatossága biztosítja a karmikus újjászületést, és az ősökhöz való egyidejű csatlakozást a halál után.
spiritizmus vagy médiumizmus: A spiritiszták azt vallják, hogy a médiumok az elhunytak lelkeivel kapcsolatot tudnak teremteni. Ők a látható világ és a láthatatlan szellemvilág összekötői. Meggyőződésük, hogy a halottak lelkei vagy szellemei asztráltesttel rendelkeznek, és látható módon is megjelenhetnek. A szellemekkel való kapcsolat - szerintük - szükségszerű, ugyanis az ember lelke, a halál után a tökéletesedés érdekében vagy újraszületik a földön vagy a túlvilágon lel örök békére.
A zoroasztrizmus hisz a Mennyben és Pokolban. Elképzelésük szerint a menny és pokol között híd van, amely elválasztja az élők és a holtak világát. A híd az a hely, ahol az emberi léleknek teljes beszámolót kell adnia elmúlt életének összes cselekedetéről, ahol ezek alapján megítéltetik. Ez az számadás azonban nem a végleges döntés, amely kijelöli az elhunyt lelkének helyét, mert meg kell várni az utolsó ítélet eljövetelét, amikor a gonosz legyőzetik és a jó elnyeri a méltó jutalmát (üdvözül, halhatatlanná válik), mert a gonosz bukásával együtt a rossz emberek is megbűnhődnek.
A zsidók szerint az emberi lélek nem rendelkezik halhatatlansággal, a halál az élet vége. Ha Isten (Jahve) visszaveszi a lelket (életleheletet), akkor az ember véglegesen elmúlik, és porrá lesz. A hit a halált alváshoz hasonlítja, mert a halottat kizárólag Isten (Jahve) képes feltámasztani.
Az észak-amerikai őslakó indiánok az életet nagy utazásnak tekintetik, ami azzal kezdődik, hogy a lélek leváilik a Nagy Szellemről, hogy beléphessen egy földi testbe. A halál pedig az a pillanat, amikor a lélek újra (ezúttal örökre) összeolvad a Teremtővel. Ennem alapja az animizmus. Az indiánok hite szerint minden élő vagy élettelen tárgynak, dolognak lelke van. Ez a lélek halhatatlan, képes elválni a testől, és annak halála után továbbélni. A holtak és az élők világa közötti közvetítő (mediátor) a sámán.
Az eszkimók nézete szerint mindennek lelke van. A lélek a tárgyban lakozik, és elhunyt emberből vagy állatból kerül bele. Hisznek a túlvilági életben. A mennyország kellemes, meleg és világos hely, a pokol viszont kellemetlen, sivár és rideg, ahol mindig hideg van.
A maják nem hittek a túlvilági életben, az ember végső célja, hogy beteljesítse a létezését, ciklikussá váljon, és egybeolvadjon a világmindenséggel. A lélek túlvilági létézéséről szóló nézeteiket a keresztényégből vették át, és építették bele a hitvilágukba. A Chiapasban (Mexikó egyik szövetségi állama) elő maják nézete szerint a halott lelke annyi évig tartózkodik az alvilágban, ameddig a földön él. Az alvilágban élő lelkek az élőket álmukban is felkereshetik, tanácsokat adhatnak vagy büntethetnek. A halhatatlan lélek, miután vezekelt, egy gyermek testében éled újjá.
Utolsó kommentek